Mi történik akkor, amikor a klímaválságra adott érzelmi reakcióink már nem írhatók le egyszerűen „szorongásként”? Csapó Krisztina esszéje élesen, mégis empatikusan kérdőjelezi meg a klímaszorongás fogalmának uralkodó használatát, és azt állítja: amit sokan átélünk, az sokkal inkább egzisztenciális rettegés, gyász, trauma és morális sérülés.
A Jem Bendell blogján megjelent – magyarul is olvasható – vendégírás a Deep Adaptation közösségek tapasztalataiból indul ki, és traumaelméleti, klímapszichológiai, valamint spirituális nézőpontokat kapcsol össze. Amellett érvel, hogy ezeknek az élményeknek a „kezelése” helyett inkább elismerésre, megtartásra és közös gyászmunkára van szükségünk – különösen egy olyan korban, amikor maga a „normális működés” is a probléma része.
A szöveg fontos különbséget tesz szorongás és rettegés között, beszél az anticipációs gyászról, a jövőkép elvesztéséről, valamint arról, miért nem lehet a klímakrízissel kapcsolatos szenvedést pusztán rezilienciahiányként értelmezni. A klímatrauma kerete itt nem diagnózis, hanem egy olyan nyelv, amely segíthet együtt maradni azzal, ami fáj – anélkül, hogy elbagatellizálnánk vagy gyors megoldásokkal elfednénk.
Miért fontos?
Mert segít kimondani azt, amit sokan éreznek, de ritkán kap legitim nyelvet: hogy a klímakrízis nemcsak környezeti és politikai, hanem mélyen egzisztenciális tapasztalat is. És mert arra hív, hogy a cselekvés kényszere helyett időnként a jelenlétet, a gyászt és az újraértelmezést válasszuk.
Kinek ajánljuk?
Mindazoknak, akik klímával, mentális egészséggel, közösségi folyamatokkal vagy oktatással foglalkoznak – és különösen azoknak, akik már túl vannak azon, hogy a „klímaszorongás” szó elég lenne mindarra, amit megélnek. (Az eredeti írás itt érhető el).
