A CEU „Határtalan tudás” előadássorozatának egyik eseménye azt a kérdést járta körül, vajon van-e jogunk fenntarthatatlan módon élni. A beszélgetésen Jordán Ferenc ökológus, Sulyok Katalin biológus-jogász és Kurucz Kornélia biológus vettek részt, és arra hívták fel a figyelmet, hogy a klímaválság nemcsak természettudományos vagy technológiai kérdés, hanem mélyen összefügg a jogi gondolkodás és a társadalmi berendezkedés alapjaival is.
Jordán Ferenc szerint az emberi civilizáció egyik alapvető paradoxona, hogy képes volt – legalábbis átmenetileg – átlépni azokat az ökológiai korlátokat, amelyek minden más élőlényt korlátoznak. A technológiai fejlődés és az erőforrás-felhasználás növekedése azonban nem változtat azon az alapvető tényen, hogy a Föld erőforrásai végesek. Egy véges bolygón nem lehetséges a végtelen növekedés sem a fogyasztásban, sem az erőforrás-használatban. A jelenlegi gazdasági és társadalmi működés ezért csak úgy tartható fenn, ha közben károk keletkeznek – a környezetben, egyes társadalmi csoportok életében vagy a jövő generációk lehetőségeiben.
Sulyok Katalin előadásában arra mutatott rá, hogy a jelenlegi jogi paradigma alapvetően az ipari forradalom idején alakult ki, és elsősorban az emberi tevékenység szabadságát, valamint a gazdasági érdekeket védi. A jog logikája azonban nehezen kezeli a természeti rendszerek összetett, hosszú távú folyamatait: lineáris bizonyítékokra és közvetlen ok-okozati viszonyokra épül, miközben a környezeti változások sokszor valószínűségek, kölcsönhatások és időben elhúzódó folyamatok eredményei. Ráadásul a domináns jogi szemlélet a természetet nem jogalanyként, hanem jogi tárgyként kezeli, így egy folyó vagy egy erdő nem rendelkezik saját jogokkal – szemben például egy gazdasági társasággal.
A környezetvédelmi jog létezik ugyan, de többnyire csak a gazdasági tevékenységek „mellékhatásait” próbálja kezelni, vagyis az okozott károkra reagál, miközben kevésbé foglalkozik azokkal a rendszerszintű működési módokkal, amelyek újra és újra létrehozzák ezeket a károkat. A jog ráadásul rövid távra fókuszál, és nehezen tud mit kezdeni a generációkon átívelő következményekkel – például a klímaváltozás hatásaival, amelyek a jelen döntéseiből fakadnak, de gyakran csak évtizedekkel később jelentkeznek.
A cikk szerint ezért a környezeti válság valójában nem a természet válsága, hanem az emberé. A bioszféra hosszú távon képes alkalmazkodni a változásokhoz, az emberi társadalmak viszont sokkal sérülékenyebbek. Ha a jelenlegi fogyasztási és erőforrás-használati minták fennmaradnak, azok elsősorban az emberek – különösen a jövő generációk – számára jelentenek súlyos kockázatokat.
A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a szükséges változás nem várható kizárólag a jogtól. A jogrendszer maga is az emberi gondolkodás, kultúra és gazdasági berendezkedés következménye. Éppen ezért valódi fordulat csak akkor lehetséges, ha a társadalom egészében erősödik a hosszabb távú gondolkodás és az együttműködés – különben a szűkülő erőforrások inkább versengést és konfliktusokat hoznak, nem pedig közös megoldásokat.
