Chris Stark, a brit kormány 2030-as „tiszta áram” (Clean Power 2030) missziójának vezetője a Carbon Brief interjújában amellett érvel, hogy a tiszta energiára épülő átállás gazdasági logikája „egyre jobb és jobb”, miközben a fosszilisekhez való ragaszkodás egyre inkább a valósággal szembemenő pozícióvá válik. Stark – aki korábban a brit Climate Change Committee (CCC) vezérigazgatója volt – a 2030-as cél lényegét egy gyors, „radikális” sprintként írja le: felgyorsítani a már zajló villamosenergia-dekarbonizációt, hogy a 2030-as évekre várható keresletnövekedésre (különösen a villamosítás miatt) felkészüljön az ország. A megközelítés nem „tiszta áram bármi áron”: a gáz szerepét átmenetileg hasznosnak tartja a rugalmasság miatt, de 2030-ra nagyjából 5%-ra szorítaná vissza, miközben a tiszta termelés aránya elérheti a 95%-ot.
Az interjú egyik legerősebb szála, hogy Stark szerint az energiaárak és az ellátásbiztonság problémáinak gyökere nem a klímapolitika, hanem a fosszilis kitettség. Úgy fogalmaz: a megújulók gyors bővítése „óriási biztosítás” a következő gázár-sokk ellen, mert minél több gázos termelést vált ki az új szél- és naperőművi kapacitás, annál kevésbé rángatja meg a fogyasztói árakat egy geopolitikai eredetű áremelkedés. A 2022-es, Ukrajna elleni orosz invázió után megugró gázárat példának hozza arra, hogy még csekély közvetlen orosz gázkitettség mellett is „100%-ban” megérezte a brit rendszer a globális árrobbanást – ezért a valódi védekezés szerinte az, ha a rendszer eleve kevesebb gáztól függ.
Stark közben nyíltan beszél arról is, hogy a gyors átállás nemcsak erőműépítés: hálózat, csatlakozások, tárolás, piaci modellek és intézményi működés egyidejű áthangolása kell hozzá. Kiemeli, hogy „egyszer egy generációban” léptékű hálózati beruházásról van szó, és 88 „kritikus” átviteli fejlesztést említ, amelyeknek időre kell elkészülniük, mert a fogyasztók szerinte mindegyikből konkrét hasznot fognak látni. A megvalósítás egyik „radikális” eleme a csatlakozási sor átrendezése: a rendszer a 2030-ig ténylegesen célba érő projekteket hozná előre.
A magas villamosenergiaárakról Stark azt mondja: részben évtizedes döntések örökségét látjuk, de a kormányzat kifejezett célja az árak letörése. Az interjúban utal egy – a költségvetésben bejelentett – intézkedéscsomagra, amely 2026 áprilisától 150 fonttal csökkentené a háztartási számlákat, főként úgy, hogy bizonyos szakpolitikai költségeket áthelyeznék a villanyszámláról az általános adózásba. Emellett azt állítja: a 2030-ig szükséges beruházások ugyan növelhetik a rendszer fix költségeit, de cserébe alacsonyabb nagykereskedelmi áramárat várnak, ami összességében legalább ellensúlyozhatja, sőt, meg is haladhatja ezt a többletet. A következő lépcsőt abban látja, hogy több fogyasztó (háztartások és cégek) tudja rugalmasan áramot használni akkor, amikor bőséges a termelés – ehhez például otthoni napelem, akkumulátor és később hőszivattyú jellegű „csomagok” segíthetik a leginkább rászorulókat.
A politikai vitákra is reagál: „szuper butának” nevezi a 2030-as cél feladását sürgető hangokat és erősen védi a karbonárazást, mondván, ez hatékony eszköz volt a beruházások terelésében és kockázatos „játszani” vele. Emellett az EU által kialakított karbonhatár környezetére utalva azt is hangsúlyozza, hogy a szigetország nem légüres térben mozog: az exportpiacok felől is érkeznek olyan ösztönzők, amelyek a karbonárazás fenntartása felé tolnak. A Reform párt megújulós szerződések felrúgását belengető retorikájáról pedig azt mondja: az ilyen fenyegetések túlmutatnak az energiaátmeneten, mert a jogbiztonságot és a szerződések tiszteletét kérdőjelezik meg; ráadásul a szerződések jelentős része magánjogi konstrukció, amelyet „rendkívül nehéz” lenne állami oldalról felülírni.
A beszélgetés tágabb kerete az „elektroállam” (electrostate) vízió: Stark szerint a megújulók és a villamosított technológiák (EV-k, akkuk, intelligens vezérlés) együtt nemcsak klíma-, hanem termelékenységi nyereséget is hoznak, mert a fosszilis energia jelentős része hőveszteségként elpazarolódik. Ugyanakkor kimondja a dilemmát is: a fosszilis importfüggés könnyen technológiai és ásványianyag-ellátási lánc függéssé alakulhat, különösen Kína felé. Ezt szerinte nem „elkerülni”, hanem okos iparpolitikával kezelni érdemes: kijelölni, mely ellátási lánc-elemeket akar az ország hazahozni (például szélipari gyártás, akkumulátorgyártás, hálózati komponensek és vezérlőrendszerek).
A végén Stark a kommunikációs klímakörnyezetet is érinti: a klíma és a net-zero szerinte belecsúszott a „kultúrharcba”, és a félretájékoztatás felerősödött, de úgy látja, nem az a nyerő stratégia, ha minden hamis állítást egyenként lelőnek, hanem ha megmutatják, hogy a tiszta rendszer működik és kézzelfogható előnyöket ad. Optimista hangütéssel zár: szerinte „a filmet kell nézni, nem a jelenetet” – a globális energiaátmenet iránya hosszabb távon egyértelműen a tisztább megoldások felé mutat, még ha egyes aktuális politikai „jelenetek” mást sugallnak is. (angol nyelven)
