A napenergia a globális energiatranszformáció egyik kulcsszereplője – de mi történik, ha maga az éghajlati rendszer ingatja meg a termelését?
Egy friss, négy évtizedes adatsorokon alapuló kutatás azt vizsgálja, miként hat az El Niño–Déli Oszcilláció (ENSO) – a Föld legerősebb éven belüli-évtizedes klímaingadozása – a fotovoltaikus energiatermelésre. Az eredmények szerint az El Niño években több, ma már jelentős naperőmű-kapacitással rendelkező térségben csökken a felszínre érkező napsugárzás, ami tartós termelési hiányt okozhat.
A vizsgált régiók között szerepel Kalifornia, a chilei Atacama déli része, a Chaco-medence, a Közel-Kelet és Kelet-Kína is – vagyis épp azok a térségek, ahol a napenergia a dekarbonizáció egyik alappillére. A hatás különösen erős a ritka, úgynevezett „szuper El Niño” események idején. Az 1980-as évek eleje óta mindössze három ilyen extrém eseményt regisztráltak, ám a modellek szerint a jövőben ezek jelentős, akár több tízmillió tonnás átmeneti többlet szén-dioxid-kibocsátást is eredményezhetnek a fosszilis tartalékkapacitások fokozott használata miatt.
A tanulmány egyik fontos üzenete, hogy a megújulóenergia-rendszerek tervezésénél nemcsak a hosszú távú felmelegedési trendet, hanem a természetes klímaingadozások ciklikusságát is figyelembe kell venni. Ahogy nő a napenergia aránya az energiamixben, úgy válik egyre sérülékenyebbé a rendszer a napsugárzás évekig tartó regionális visszaeséseivel szemben.
A kutatók hangsúlyozzák: az energiarendszer rugalmassága – tárolás, hálózati integráció, technológiai diverzifikáció – kulcskérdés lesz a jövőben. A klímaváltozás nemcsak a hőmérsékletet, hanem az energiabiztonság szerkezetét is alakítja.
A tanulmány különösen aktuális annak fényében, hogy több éghajlati modell az extrém El Niño-események gyakoribbá válását vetíti előre a melegedő világban. A napenergia tehát egyszerre a klímaválság megoldásának eszköze – és egyben maga is érzékeny a klímarendszer változékonyságára. (Angol nyelven)
