Stéphane Dion friss véleménycikke élesen rávilágít arra a politikai és társadalmi feszültségre, amely ma a klímavédelmi törekvések egyik legnagyobb akadálya.
A szöveg nem új technológiákról vagy célkitűzésekről szól, hanem arról az alapvető dilemmáról: hogyan lehet felgyorsítani az átmenetet anélkül, hogy elveszne a társadalmi támogatás.
Az írás első „kellemetlen igazsága”, hogy messze nem haladunk elég gyorsan. A Párizsi Megállapodás céljaihoz képest a kibocsátások tovább nőnek, és a jelenlegi pálya akár 3 °C-os felmelegedéshez vezethet. Bár a megújuló energiaforrások rekordokat döntenek, a fosszilis energiahordozók használata szintén – ahogy azt a Nemzetközi Energiaügynökség adatai is mutatják. Nem leváltjuk az energiarendszert, hanem bővítjük.
A második igazság talán még nehezebb: nem lehet egyszerűen „rákényszeríteni” a társadalmakat a változásra. Ahogy a klímapolitika konkrét intézkedésekké válik – magasabb energiaárak, szabályozások, életmódbeli változások –, úgy erősödik az ellenállás is. Ez politikai visszarendeződéshez vezethet, amelyet populista szereplők, például Donald Trump retorikája is erősít.
A cikk egyik legfontosabb állítása, hogy a klímavédelem három tényező egyensúlya: sürgősség, lépték és társadalmi elfogadottság. Ha bármelyik kibillen, az egész átmenet lelassul vagy megakad. Ezért a szerző szerint nem elég ambiciózus célokat kitűzni – olyan megoldásokra van szükség, amelyek gazdaságilag is működnek, és igazságosnak érződnek a társadalom különböző csoportjai számára.
Kiemelt szerepet kap ebben az államok felelőssége: a karbonárazás, az ipari átállás támogatása, valamint az olyan stratégiai területek, mint az elektromosítás vagy az atomenergia fejlesztése (különösen olyan országokban, mint Kanada).
Ritkán fogalmazódik meg ennyire világosan az a politikai realitás, amely a klímavédelmi célok mögött húzódik: nem technológiai, hanem társadalmi kérdésről van szó. A cikk jó alapot ad annak megértéséhez, miért nem elég „többet tenni” – és miért kulcskérdés, hogy hogyan tesszük azt.
(Angol nyelven)
